Cserépkályha

A cserépkályha rövid ismertetése:

A mai cserépkályhák ősét a 12-13. században német és svájci mesteremberek folyamatos kísérletezés eredményeképpen építették fel először.

Kezdetben a többcélú kemencékhez hasonlóan agyagból készült kályhák falára cseréptányérokat tapasztottak, ami jobban megtartotta a meleget, és ezzel növelték a fűtőteljesítményt.

Később külön erre a célra kifejlesztett kályhaszemekből – amelyek a mai égetett kerámiából készült kályhacsempék elődei voltak – építették a kályhákat.

Hallatlan népszerűsége következtében hihetetlenül gazdag forma- és színvilága alakult ki a cserépkályháknak és a kandallóknak.

Napjainkban újra reneszánszát éli ez az ősi mesterség, a hagyományos formák mellett egyre színesebb, díszesebb és profilosabb elképzeléseket valósítva meg.

Hagyományos üzemelésűek azok a cserépkályhák, amelyekben időszakosan (naponta egyszer vagy kétszer begyújtva) tüzelnek. Ezek a kályhák fa-,szén-, vagy vegyes, tehát fa- és széntüzelésre alkalmasak.

A felhasználandó tüzelőanyag határozza meg a kályha belső kialakítását, falvastagságát és ajtóinak számát, elhelyezési módját. A hagyományos üzemelésű kályhákat legáltalánosabban aszerint csoportosítják, hogy a tűztér és a kéménybe csatlakozó füstcső között hány füstjárat van a kályhatesten belül, és hogy ezek milyen irányban: függőlegesen vagy vízszintesen helyezkednek el.

Az alaptípus hőtárolásra alkalmas, nagy tömegű, több járatos, ajtóval zárt tűzterű. Az égéslevegőt az ajtók szabályozható nyílásain át kapja. Kéményhez csatlakozik, és általában a helyiségből veszi a levegőt (légbevezetés szükséges). Burkolata a neve szerint is égetett, mázas cserép, de más építőanyag is lehet.